Szoptatási tanácsadás

Ma, a sokféle szakkönyv és jó szándékú tanácsosztó hatása alatt az ember néha elveszti a fonalat. Sokszor még akkor is nehéz döntést hozni, ha minden rendben van. Mit és hogyan csináljak, hogy az eredmény a babám és az egész család számára jó legyen? Hogyan a legjobb szoptatni, meddig kapjon csak anyatejet? Mit adjak, amikor már mással is kínálom? Kell fejni, vagy nem? Honnan tudom, hogy eleget eszik-e? Adjak neki cumit? Normális, hogy ennyit sír? Mikor és hogyan válasszam el?
 
Sajnos az sem ritka, hogy a friss édesanyának nem megy zökkenőmentesen a szoptatás: fájdalmas, ha mellre teszi a babát, túl kevés vagy éppen túl sok a teje. Mellgyulladás léphet fel, vagy kisebesedhet a mellbimbó. Lehet, hogy a baba nem gyarapszik túl jól, vagy éppen amiatt tör a családra az aggodalom, hogy túlságosan is gömbölyödik.
 
Az is előfordulhat, hogy az anyának olyan gyógyszert kell szednie, amely mellett nem javasolt a szoptatás, esetleg vissza kell mennie dolgozni, de nehezére esik a baba elválasztása.
Ilyen és hasonló kérdésekben tudok segíteni mint szoptatási szaktanácsadól. Várandósokat is szívesen fogadok, ha szeretnének felkészülni a szoptatásra.

 

Nevelési tanácsadás

Szeretné valakivel megvitatni a gyerekneveléssel, gondozással kapcsolatos kérdéseit? Nehéz tájékozódni, hisz annyiféle nézet, könyv és eszköz „van forgalomban”. Mi az ami éppen az ön személyiségének, értékeinek, szemléletének megfelelő?
Szeretné fölkutatni a babával kapcsolatban fölmerült problémák okait? Miért nem alszik? Miért nem eszik? Miért nem szobatiszta még? Miért ilyen félős, miért ilyen aktív? Hol ennek a vége?
Nehéz dönteni? Menjen-e bölcsibe? Kire bízzam, amíg nem vagyok vele? Nem árt-e, ha beengedem a szülői ágyba? Megbüntessem, vagy inkább hagyjam rá?
 
Konfliktusok adódnak a családban? Nem egyeznek nevelési elvek? Folyamatos a feszültség, a terhek már nem viselhetők? Néha már úgy ébred, hogy fél, mit hoz a mai nap?
Babát vár, de úgy érzi, még nem készült föl eléggé? Kérdései vannak? El sem tudja képzelni, hogyan alakulnak a mindennapok? Jön a kistestvér, nem tudja, hogyan kezelje majd a helyzetet?
 
Érdemes leülni, megbeszélni mindezt akár négyszemközt, akár a család más tagjait bevonva, akár anyatársakkal együtt.

Bemutatkozás

Érettségi után nem vettek föl az egyetemre, így egy évig dolgoznom kellett. Nagy szerencsém, hogy rögtön a mélyvízbe dobott a sors - egy gyermekpszichiátriai osztályon kaptam állást, ahová komoly pszichés problémákkal kerültek be a gyerekek, négy évestől tizennyolc éves korig.

Ott éreztem meg, hogy képes vagyok a segítségkérőre ráhangolódni, és tolerálni a másságot. A következő évtől egyetemre jártam, okleveles pszichológusként végeztem. Az egyetemi évek alatt született meg három fiam, akik azonnal gyakorlati tapasztalatokhoz juttattak. A szakdolgozatom írása során nyolcvan anyával készítettem interjút szülésről - szoptatásról, ez nagyon megerősített abban, hogy kevésbé az anya alkata, mint a megfelelő szoptatási gyakorlat, a szoptatáshoz kapott segítség és lelki támasz számít abban, hogy a szoptatás addig tartson, míg az anyának és a babának egyaránt jó.

Gyes mellett újságíróként dolgoztam, állandó témám a várandósság és a szülés utáni első évek kérdéseinek földolgozása: a szülő-gyerek kapcsolat, a nevelés és a szoptatás volt - és ma is az. Csatlakoztam a Szoptatásért Magyar Egyesülethez, ahol azóta is lehetőségem van tapasztalt szakemberekkel együtt dolgozni, hozzáférni a legfrissebb szakirodalomhoz, és részt venni nemzetközi konferenciákon. A MÉRCE Egyesület keretei között dolgoztam a magyarországi szülészeteket felmérő munkában, melynek végeredménye a két Születéskalauz (Majd a Sanoma Kiadó munkatársaként a Hol jó szülni?) című könyv, ami több ezer családot segített - és azóta is segít - tájékozódni a szüléssel kapcsolatos ajánlások, a szülészeti gyakorlat és a szülés körüli események (pszichés változások, szoptatás stb.) terén. 1999-ben megszületett kislányom, aki már élvezhette előzőleg megszerzett tapasztalataim gyümölcsét.

A "gyerekezés" mellett továbbra is állandó újságírói munkát végzek, kismamaklubot vezetek, az Alternatal Alapítvány tanfolyamán tartom a szoptatásról szóló nap beszélgetését. 2003-ban megszereztem az IBCLC (International Board Certified Lactation Consultant) címet, így hivatalosan is szoptatási szaktanácsadónak tekinthetem magam. Jelenleg az Uzsoki Utcai Kórház szülészetének szoptatási tanácsadója, a PAF Alapítvány operatív vezetője és a HelloBaby magazin újságírója vagyok vagyok. Munkám során napi rendszerességgel kerülnek elő csecsemőgondozással, neveléssel, szoptatással kapcsolatos kérdések, amelyekre - a dolog természeténél fogva - mindig naprakész válaszokat kell adnunk. Mindennapjaim része a telefonos tanácsadás - az ország minden tájáról, sőt külföldről is kapok hívásokat. 
Úgy érzem, hogy munkámban sokat segít az a tárgyi tudás, amit a tanulmányaim során megszereztem, azok az információk, amelyeket a családoktól anyáktól kapok, és az a több, mint két évtized, amit eddig gyakorló szülőként töltöttem el.

 

Ismertető

Egy találkozó ötven percig tart, de kétszer ötven percre is be lehet jelentkezni.

Szívesen látom a babát, és más családtagokat is.
Személyes konzultáció: 8000 Ft/50 perc

Budapesten a Padlás Konzultációs Műhelyben a Corvin sétánytól 3 percre. Budapest VIII. kerület Horváth Mihály tér 2. (Bejárat a Futó utca felől.) A bejárat a ház Futó utcai oldalára esik.

4-es vagy 6-os villamossal a Baross utcai megállótól 5 perc a Horváth Mihály tér. A téren még megáll a 9-es és a 109-es busz, a 83-as és a 89-es troli.
Hármas metróval a Ferenc körútig érdemes jönni, a Corvin bevásárló központ hátsó kijárata a Futó utca.

A pszichológus válaszol

Az alábbi írások a Kismama magazinban jelentek meg. A munka természetesen e gyűjtemény elkészülte óta is töretlenül folyik. Mindenkinek ajánlom az újságot, melynek minden oldala legjobb tudásunk szerint készül, a gyerekek iránti töretlen érdeklődéssel és lelkesedéssel. Ma már a babaszoba.hu oldalon is felteheti bárki kérdéseit, melyeket a Nem vagy egyedül című blogra várok.


Elolvastam a dackorszakról szóló írást, mondhatom, minden sora illik hároméves kisfiamra, mégis van néhány kérdésem. Azt írják, „gondoljuk át: mely szabályok fontosak nekünk, és ezekhez következetesen ragaszkodjunk. A semmire sem jó korlátokat viszont bontsuk le, ha magunk sem vagyunk biztosak abban, hogy a gyerek vagy a család hasznára válnak-e valaha is.” Mely szabályok fontosak nekünk? És mi az, amit mégis megengedhetnénk? Sokszor nem is tudom eldönteni! Könnyebb volna bizonyos dolgokat megengedni, mint megtiltani, de úgy érzem, ennek később csak kárát látnám. Szerintem az egyáltalán nem egészséges, hogy a kicsi irányítsa a dolgokat, parancsoljon, követelőzzön. Például nálunk szinte szokássá vált az, hogy bizonyos dolgokat „csináljunk vissza”: húzzuk vissza a zoknit, mert én akartam lehúzni! Egyedül akartam kiszállni az autóból, én akartam levetni a kabátomat, és így tovább. Előfordul, hogy órákig képes ilyenek miatt hisztizni. 
Marton Éva

Az, hogy mit engednek meg egy gyereknek, családi értékektől, szokásoktól is függ. Az egyik családban lehet cipővel járkálni a lakásban, a másikban nem, az egyikben ott lehet hagyni az asztalt, ha megette a gyerek az ebédet, a másikban meg kell várnia, míg mindannyian befejezik. És így tovább. Ebben tehát nem adhatok tanácsot. Azt viszont egyáltalán nem tartom jónak, ha mindent megengedünk a gyereknek. Én arra biztatnék mindenkit, hogy gondolja át jól a dolgot, mielőtt valamit megtiltana, mert ha tiltás után jön rá, hogy mégiscsak engedni kellett volna, és végül enged, a gyerek számára azt közvetíti, hogy anya bizonytalan, és érdemes harcolni, hisztizni a siker érdekében. Az ilyen bizonytalan döntések tanítják meg a gyereket a hisztizésre.
A „csináljuk vissza” korszak sok gyereknél előfordul. Van, amikor lehetetlen dolgot kér („ragasszuk össze a kenyeret”, miután feldaraboltuk neki), van, amikor olyat, ami megvalósítható. Én az öltözködéssel kapcsolatos „balhéknál” engednék, ha van idő és lehetőség. Hadd gyakoroljon a gyerek, és hadd jöjjön rá, hogy nem is olyan egyszerű „visszacsinálni” a dolgokat. Ha önnek nincs erre ideje és türelme, akkor ne engedjen, vagy próbálja előre megbeszélni vele, mi várható (például: most sietünk, nem fogjuk levenni a zoknit), és ragaszkodjon ehhez. Tudom, nehéz korszak ez, de vigasztaló, hogy csak átmeneti időszak. Később már mosolyogva idézzük fel a sok-sok lehetetlen kérést.

Kétgyerekes anyuka vagyok. A nagyobbik lányom mozgásfejlődése nem a szokásos módon alakult: kihagyta a mászást, helyette „gatyaféken” közlekedett. A Kismama 2003. novemberi számában olvastam „Az ösztöntől az akaratig” című cikket, mely azt sugallja, hogy a lányom kórosan fejlődött, és jó esélyünk van arra, hogy tanulási és viselkedészavarral küzdjön majd. A kislány az átlagnál jobban beszél, értelmesebb. Nehezen tudom elképzelni, hogy tanulási gondjai lennének majd. Vagy ne legyek ebben olyan biztos? Csak azért, mert nem mászott?
Buschné Gál Katalin

A cikkben azt írtuk, hogy azok között a gyerekek között, akik tanulási és/vagy viselkedészavarral küzdenek, több olyat találunk, akinek mozgásfejlődése során kimaradt a kúszás-mászás. Azt is tudjuk, hogy ez a két mozgásforma nagy szerepet játszik az idegrendszer különböző területeinek összehangolásában. A föntiek nem azt jelentik, hogy a kúszást, mászást kihagyó összes gyereknél problémák várhatók, hanem azt, hogy a problémás gyerekekre jellemzőbb a mozgásfejlődésnek ez a típusa. Egy tünet nem tünet, állítja az orvostudomány. Ahhoz, hogy előre jelezzünk egy problémát, részletesen ismerni kell a gyerek fejlődésmenetét és állapotát. A kicsik többsége szerencsére nagyon rugalmas, jól alkalmazkodik a körülményekhez. Az enyhe fokú érési, fejlődési elmaradást nagyon jól ki tudják egyenlíteni, főleg, ha ehhez megfelelő tárgyi és nevelési körülményeket biztosít családjuk. Lehet, hogy az ön kislánya is ilyen, de az is lehet, hogy nála nem is neurológiai probléma állt a különleges mozgásfejlődés hátterében.

Három gyerekem van, egy kamasz fiú, egy kétéves fiú és egy hét hónapos lány. Gondom a kicsivel van. Egyszerűen képtelen egyedül lenni. Ez körülbelül akkor kezdődött, amikor még hat hónapos sem volt, de már felállt, majd ugyanazon a napon fel is ült. Még szinte csak szopik, bár féléves kora óta eszeget mást is. Mindig annyit és akkor szopizhat, ameddig és amennyit akar. A gyerekszoba ajtaján rács van, ha átlépem, odaáll és hisztizni kezd. Nem érdekli, hogy szinte az egész lakást belátja, ő csak sír. Ha bemegyek hozzá, mintha késsel vágnák el a sírást, még csak nem is hüppög! Leül és játszani kezd, vagy odamászik és felkapaszkodik rám. A lényeg, hogy valami testkontaktus legyen köztünk, de legalábbis lásson (úgy, hogy nincs köztünk rács). Olyankor órákig elvan, vigyorog, és ennivalóan édes. Az apját és a testvéreit is nagyon szereti, de egy idő után csak én vagyok a megváltás. Ez, ha szégyellem is bevallani, néha őrjítő. 
Lehetetlen minden percet vele töltenem (előfordult, hogy a vécén is velem volt). Nem akarom sem elkényeztetni, sem órákon át sírni hagyni. Próbáltam már, de ő győzött. 
V. Ágnes


Pszichológiai vizsgálatok igazolják, hogy a gyerekek számára már az első hónapokban kiemelkedően fontosak az őket gondozó személyek: a négy hónapos gyerekből nem vált ki szorongást, ha mondjuk egy ismeretlen (és általunk „félelmetesnek” kikiáltott) állattal találkozik, nem fakad sírva akkor sem, ha elvesznek tőle egy tárgyat. Nem ritka azonban, hogy sírni kezd, ha anyja magára hagyja. Ez a viselkedés az idő múlásával egyre gyakoribbá válik: hat-nyolc hónapos korára szinte minden gyerek minden alkalommal kétségbeesik, ha anyja, apja helyett egy idegen közelít hozzá. Ha ilyenkor mégis megjelenik valamelyik szülő, elmúlik a szorongás: a baba biztonságban érzi magát. Sokan visszalépésnek tartják ezt a viselkedésváltozást, hiszen a kicsi az első hónapokban olyan édesen mosolygott mindenkire, akár számára idegen emberre is rá lehetett bízni gond nélkül.
Ez a jelenség azonban inkább a baba érzelmi és értelmi fejlődésére utal. Nem könnyű egy féléves élete. Ön is leírta, milyen hatalmas változások történnek ilyenkor: a mozgásfejlődés meglódul, ettől kezdve kitágul a világ. Már nemcsak fekvő helyzetből, nyugalmi állapotból látja környezetét, hanem mozgásban is, miközben ő maga is mozogni kezd. Már képes a testhelyzet-változtatásra, kúszni, mászni, lépegetni kezd, vagyis a biztonságos – bár kétségtelenül unalmas –, fekve látott világ új arcát mutatja. A babában egyszerre kétféle ellentétes erő kezd dolgozni. Egyrészt ragaszkodik anyjához, hiszen éppen mostanában ébredt rá, hogy „anya csak egy van”, és ez az egy néha eltűnhet, semmi garancia nincs arra, hogy visszajön. A másik erő a csillapíthatatlan felfedezési vágy, vagyis az, hogy megpróbálja megismerni, birtokba venni és uralni a környezetében fellelhető tárgyakat. Hab a tortán, hogy ezt nem mindig engedik meg neki: éppen szülei jelentik a fő akadályt, akiktől eddig csupa jót kapott. Ezt nem egyszerű megemészteni. 
Apropó: emésztés. Az anyatej mellett néhány újfajta táplálék is bekerül a kicsi étrendjébe. És ez ráadásul nem a ciciből jön, hanem kanállal adják. Még egy nagy újdonság, amivel meg kell birkóznia. Ezek a komoly külső és belső változások az egyik gyereket jobban megviselik, a másikat kevésbé. Van, aki egy éjszaka akár nyolcszor is felébred – hiszen éjjel is folyik az új élmények (és az új ételek) feldolgozása. Az egyetlen biztos pont az életben az anya, hát őt keresi, hozzá akar bújni. Nappal is hasonló a helyzet. Ebben a korban még természetes, hogy a baba testközelségben legyen, és innen induljon rövidebb felfedezőutakra. Jobb, ha a szülők nem harcolnak ez ellen, hiszen ha egy picit is hallgatnak a saját ösztönükre, a gyerek „győz”, ahogy ön is leírta. Engedje ki a konyhába, terítsen le egy nagyobb szőnyeget, adjon neki egy doboz veszélytelen konyhaeszközt, amivel csörömpölhet. Kösse a hátára a picit hordozókendőben, mint az őseink – így minden házimunkát el lehet végezni. Néhány hónap múlva már biztos lesz a járása, kiscipőben a hideg konyhakövön is elbotorkál. Nem mondom, hogy ettől jobban halad a főzés, de megoldható. Abban sincs semmi kivetnivaló, hogy a vécére is elkíséri önt. Szerkesztőségünk tagjai egy emberként állítják, hogy ez még a legjobb családokban is előfordul. Előnye, hogy a gyerek hamar megtanulja, mire is kell majd használni a vécét. Ennek egészen biztos, hogy örülni fogunk, ha eljön az ideje.

Hároméves a kisfiam, és tükörírás miatt mozgásterápiát javasoltak. A gondunk az, hogy nem tudjuk, valóban szükség van-e arra, hogy „kezeljük” az esetet.
Értelmes, szófogadó gyerek, problémánk nincs vele. Kétéves kora óta ismeri a betűket, szeret írogatni. Föltűnt azonban, hogy a szavakat jobbról balra betűzi, az „u” és „n”, a „p” és „b” betűket keveri. Írásnál rossz irányba húzza az „E” szárait. Előfordul, hogy fejjel lefelé tartja a könyvet.
A diszlexia ellen szól, hogy másfél éves kora óta beszél, a szavakkal nincs gondja, egyedül az „időjárás-lejentés” és a „hengerút” problémás. Tudja, melyik a jobb és bal keze, remekül tájékozódik, imád mászókázni, csúszdázni. Öt és fél hónaposan kezdett mászni, tíz hónaposan már egyedül járt.
Félek, hogy esetleg a túl sok információ zavarta meg, amit nem tud még feldolgozni. Ebben az esetben az idő mindent megoldana. A terápián rákérdeztem, hogy ha a fiam nem ismeri a betűket, miből veszem észre, hogy gond van. A válasz az volt, hogy semmiből, az iskolában derült volna ki, még az is lehet, hogy csak harmadikban. Ez elkeserítő. 
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, várunk egy évet. Jövőre már el tudják végezni nála az állapotfelmérést. Úgy hiszem, négyévesen sem lesz késő bármit elkezdeni.
Márti, az aggódó, talán túl figyelmes anyuka


Nem az anyai figyelem a túlzott, hanem a diagnózis. Komoly szakmai hiba tanulási zavart megállapítani addig, amíg a gyerek nem járta ki legalább az első osztályt! 
Különös eset az önöké: kisfiuk szellemi és mozgásfejlődése jelentősen megelőzi a kortársaiét. Ha nem ismerném a korát, csak a képességeit, azt gondolnám, ötéves fiúcskáról van szó Ebben az esetben én is felkapnám a fejem arra, hogy keveri az „u” és az „n”, a „p” és a „b” betűt. Ezek jellegzetes tünetek. Az is meglepne, hogy fordítva nézegeti a könyvet, és fordítva betűzi a szavakat. Ám valami nem stimmel: jól tájékozódik, tudja, melyik a jobb és bal keze, remek a mozgása, gazdag a szókincse. Ez bizony nem jellemző a diszlexiagyanús gyerekekre! És még csak hároméves!
Márpedig egy ilyen korú gyerek jogosan nézegeti fejjel lefelé a könyvet. Főleg, ha sokszor ült anyával szemközt meseolvasás közben. Nincs gond az „időjárás-lejentéssel” sem. A jelenséget a logopédusok hangátvetésnek nevezik, nem ritka a „vimmalos”, a „szemügev”, és még sorolhatnánk. Három-négy éves korban a hangátvetés nem kóros, sok szülő szomorúan búcsúzik ezektől a kedves „hibáktól”, amikor eljön az ideje. 
Azt kell tehát mondanom, hogy egyelőre ne tartsák a kisfiút diszlexiásnak. Semmiféle skatulyába nem kell belegyömöszölni őt, önmagához hasonlítsák, ne a többi, és főleg ne az idősebb gyerekekhez.
Ha nagycsoportos korban is megmaradnak ezek a problémák, az már figyelmeztető jel. A hangátvetés beszédértési zavarra utal, s ez előjele lehet a későbbi tanulási problémáknak. 
Ötéves kor körül a betűk összekeverése, a fordítva írás, fordítva olvasás valóban utalhat diszlexiára, de ennek még számtalan jele van. A jó óvónőnek sokat mond, hogyan rajzol, mozog, beszél a gyerek, és ha kell, felhívja rá az óvodai logopédus figyelmét. 
Egy csapdát azért nem könnyű elkerülni. A nagyon jó képességű, intelligens gyerekek kiválóan el tudják fedni hiányosságaikat. Logikus gondolkodással kikövetkeztetik mindazt az információt, amit valójában nem érzékelnek, vagy nem tudnak magukban összerendezni. Náluk lehetséges, hogy csak késve derül fény a diszlexiára. Sajnos addigra sokan bejárják a „van esze, de lusta gyerek” kálváriáját. Önökkel ez nem fordulhat elő, hiszen máris sok figyelmet fordítanak erre a kérdésre.

Hat hónapos kislányom sokat sír, nyugtalan, rövid időre kötik le a dolgok, keveset alszik, éjjel is gyakran ébred. Egyébként nagyon élénk kislány, ha sok inger éri, mondjuk séta közben, vagy idegen környezetben, nincs vele probléma. Neurológushoz küldtek vele, ahol igaz, nem mondta ki a doktornő, hogy el van kényeztetve, de nyilván erre utalt, a megoldás: sírni kell hagyni, felejtsem el az igény szerinti szoptatást, és én döntsem el, mikor aludjon, egyen. Azt mondta, ha nem változik egy-két héten belül a helyzet, gyógyszert ír fel neki, hogy átaludja az éjszakát. A leletbe azt írta, hogy étkezés, alvás rendszer szerint, lehetőleg ne „igény szerint”, így idézőjelben. Szerinte a gyerek nem tudja, mikor éhes, mikor álmos.
Beszélgettem olyan anyukákkal, akiknek hasonló korú gyerekük van, és arra jutottunk, hogy van nekünk napirendünk, vannak sarkalatos pontok, csak ezek között változnak néha a dolgok, nem mindig fix, hogy pontban déli tizenkettőkor mit csinálunk. Most, hogy már kezd az anyatejen kívül mást is enni, arra törekszem, hogy ez a normális felnőtt napirendhez illeszkedjen. De most sem érzem úgy, hogy ő lenne az úr, inkább azt, hogy alkalmazkodunk egymáshoz. 
Ildikó

A doktor néni valószínűleg nem tudja, hogyan működik egy hat hónapos gyerek. Ez egy különös korszak! Olyan testi-lelki fejlődés zajlik, ami még a legnyugodtabb babákat is kibillenti békés lelkiállapotukból. Mire gondolok? Beindul a mozgásfejlődés, egyedül feltámaszkodik, máshonnan és másképp látja a világot. Fejlődik a kézügyessége: tárgyakat fog meg és tesz a szájába. Fogzik – fura fájdalmakat érez. Új ízekkel kell megbarátkoznia. És ráadásul ráébred, hogy „anya csak egy van”, tehát különösen ragaszkodni kezd hozzá. Éppen most várjuk el tőle, hogy nappal békésen szemlélődjön és átaludja az éjszakát? Ha magától nem teszi, keményen idomítsuk? Ha ez sem használ, adjunk neki altatót? Még egy nagyobb gyerekkel vagy egy felnőttel sem bánna így az, aki valódi megoldást akar. Akár veszélybe is sodorhatjuk vele a babát! A média zeng a hirtelen csecsemőhalál témájától, lassan gyerekgyilkosnak tekinti a társadalom azt az anyát, aki hasra fekteti a kisbabáját és nem tesz alá légzésfigyelőt vagy nem használ bébifónt. De ha féléves korában nem alszik, mint a kisangyal, hagyjuk sírni, sőt adjunk neki altatót, így majd jó gyerek lesz? Ez esetben talán nem számít, hogy a sírva magára hagyott, vagy a bealtatózott kisbaba milyen mértékben van kitéve a bölcsőhalálnak, vagy a hányadék belélegzésének? Vajon megéri az altatóhoz való hozzászokás kockázatát vállalni? Vajon kialakul-e így egy önálló alvás-ébrenlét szabályozás?
Leveléből úgy érzem, mindent jól csinál. Éppen ilyen finom fokozatossággal a legjobb a kisbabát átvezetni a tagolt, átlátható, bejósolható rendszeres mindennapok felé. Mert ebben egyetértek a doktornővel: az ilyen izgága, nyugtalan, temperamentumos babáknak nagy szükségük van arra, hogy kapaszkodókat találjanak az életben. Ezek egyike a szeretett személyek jelenléte (nem muszáj az anyának huszonnégy órában vele lenni, de távollétében a kicsi által jól ismert és szeretett családtag legyen a „bébiszitter”), a másik viszont valóban a napirend – vagyis az, hogy bizonyos szokásos sorrendiség legyen az életében. Tehát ő az a gyerek, akinek tényleg szüksége van némi irányításra – de nem pici csecsemőkorában, hanem úgy, ahogy ön tervezi: szépen, fokozatosan, következetesen segíteni, hogy megtalálja a helyét a felnőttek mindennapjaiban. Kívánom, hogy sikerüljön!

Anna nemsokára hároméves lesz, elalváshoz még igényli a szopizást. Két-három hónapja egyre gyakrabban úgy érzem, hogy nem esik jól szoptatnom őt. Főként a menstruáció körüli időszakban leszek feszült tőle. Ezt ő is érzi. Ilyenkor kérése ellenére nem engedem, s kimondom, hogy most nem esne jól. Látom, hogy szomorú, néha sírva is fakad. Szeretném addig szoptatni, amíg ő igényli, de ez a belső feszültség nem jó. Se neki, se nekem. Szeretném megérteni, hogy mi történik velünk. Egyébként nagyon nyitott, magabiztos és okos leányzó. Nagyszülőkkel már egy teljes napot is eltölt biztonságban, apával is jó a kapcsolata.
Jutka


Ahogy ezt már számtalanszor leírtuk, valóban az a legjobb, ha a gyerek addig szophat, amíg ki nem növi ezt az igényét, vagyis magától „elválasztódik”. Azt talán ritkábban hangsúlyozzuk, hogy a szoptatás kétoldalú dolog: csak akkor jó, ha mindkét fél szívesen teszi. Az első hónapokban, amikor a baba számára egyedül az anyatej a tökéletes táplálék, és maga a szoptatás is fontos testi-lelki köteléket jelent, a legtöbb anya szívesen szoptat az esetleg fellépő kényelmetlenségek, fájdalmak ellenére is. Nagyon ritkán ebben a korai időszakban is kialakulhat olyan mértékű lelki ellenállás a szoptatással szemben, hogy jobb lemondani róla. Az ok lehet korai szexuális bántalmazás vagy más, a nőiséggel, a testtel kapcsolatos trauma, aminek talán nincs is tudatában. Hasonló érzés kerítheti hatalmába a későbbi időszakban is, többnyire a kicsi egy-másfél éves kora után. Ha tartós, és nem köthető semmiféle külső tényezőhöz, ami megszüntethető, vagy magától megszűnik, az anya nyugodtan dönthet úgy, hogy sietteti az elválasztást, vagy – szélsőséges esetben – azonnal abbahagyja a szoptatást. Ahogy ön is írta: „a belső feszültség nem jó. Se neki, se nekem.” Hogy miért törnek elő ezek az érzések? Sok oka lehet, csak néhány példát sorolnék fel: az anya várandós, ezért érzékeny, fájdalmas a melle, vagy nem esik jól neki a szoptatás azzal a tudattal, hogy egy másik baba növekszik a pocakjában. Több év szoptatás után „telítődik” a folyamatos testközelséggel, nehezen viseli a folyton matató mancsocskákat, ráfonódó lábacskákat vagy a totyogókra jellemző, akrobatikus szoptatási pózokat. Lehet, hogy a párkapcsolat jutott olyan fázisba, amikor az anya teste-lelke inkább a párját kívánja, mint a gyerek gyakori és szoros fizikai közelségét. 
Akármi okozza is a szoptatással kapcsolatos ellenérzéseket, mindenképpen utána kell járni az okoknak, és így megszabadulni a problémától, vagy legalább a lelkifurdalástól, amit a korai elválasztás okoz. Ha az anya már a szoptatás első hónapjaiban ilyen helyzetbe kerül, mindenképpen keressen fel pszichológust. Itt ugyanis egy természetes biológiai folyamat lelki elutasításáról van szó, ami biztosan mély sérülésre utal, ugyanúgy, mint a súlyos szexuális problémák, táplálkozási zavarok (anorexia nervosa, bulimia), alvászavarok. Sokat segít, ha a következő gyerek megszületése előtt föltárják a problémát.
Ha totyogókorban van már a baba, amikor édesanyja tehernek érzi a szoptatást, akkor is jó, ha tudja az okát, és képes elfogadni a helyzetet. Ehhez mély önismeret szükséges, amely egyben annak elfogadását is jelenti, hogy testünk-lelkünk így reagál bizonyos élethelyzetekre. Ennek hiányában könnyen előkerül egy-két jól hangzó indok, amivel ilyen helyzetben igazolhatja magát az ember: hogy a gyerek túlzottan fog kötődni az anyához, hogy a hosszú szoptatás agressziót okoz, hogy már nem ér semmit ilyenkor az anyatej, hogy az anya szervezetét kimeríti a folyamatos tejtermelés... Ezek közül természetesen egyik sem igaz, hiszen több tízezer éves tapasztalat és számtalan kutatási eredmény igazolja, hogy az emberkölykök természetes szopási igénye legalább hároméves korig tart.
Javaslom, gondolja át, nem áll-e valami lelki változás érzései hátterében. Ha ennek segítségével elfogadja teste figyelmeztetéseit, ön és a kislány is könnyebben vészeli át az elválasztás napjait. 

A kisfiam négy hónapos, és nagyjából másfél hónapja elkezdte szopni az ujját. Csak szopik, cumisüvegből csak eleinte ivott. Nincs cumija sem. Mivel úgy hallottam, hogy a cumi megzavarja, nem akartam neki adni. De most, hogy az ujját látom (csupa piros, és fel van ázva), elgondolkodtam: melyik a jobb, a cumi vagy az ujjszopás? Ha kibújnak a fogai, nem állnak majd kifelé az ujjszopás miatt? Vagy akkor már jobb a fogszabályzós cumi? Melyikről könnyebb leszoktatni?
Előre is köszönöm válaszukat!
Molnárné K. Henriett


A veleszületett szopási ösztön különböző erősségű lehet a kisbabáknál. Egyiküket kielégíti, ha naponta ötször megszoptatják, a másik hosszan „cumizik” a mellen, miután megtelt a pocakja, és van, aki ezek után még a hüvelykujját is bedugja a szájába. Cumira viszont egyik babának sincs szüksége. Azt mi adjuk neki, pótszerként. Éppen ez a pszichológus egyik érve ellene: míg a saját ujját akkor szopja a baba, amikor szüksége van rá, a cumizás a szülőktől függ: a felnőtt adja oda, a felnőtt veszi el. A cumi tulajdonképpen olyan, mint egy kikapcsológomb a gyereken. Talán az egyik legkellemetlenebb nyűg lehet, hogy jó néhány hónapig a szülőnek kell visszaadogatnia a pici szájába, ha kiesik belőle – éjjel-nappal.
A cumi a szoptatott babáknál különösen sok gondot okozhat. Lehet, hogy a cumizás miatt nem fog elég hosszan és gyakran szopni ahhoz, hogy édesanyja szervezete elég tejet termeljen számára, ezért pótlásra lesz szükség. Ez pedig könnyen a szoptatás korai befejezéséhez vezet. A cumizó baba ráadásul hajlamos arra, hogy nem kapja be eléggé a mellbimbót, és ki-kilökdösi a szájából. Nem csoda, ha az anya melle fájdalmasan kisebesedik.
Az igény szerint szoptatott gyerekek ritkán szeretnének mellen kívül mást is szopni. Köztük ritkább az ujjszopó baba is, hiszen őket többnyire kielégíti az anyamell – főleg ha az úgynevezett „komfortszopást” is megengedik neki, vagyis jóllakás után sem veszik le a mellről, hanem megvárják, míg magától elengedi.
De lássuk, mi történik egy ujjszopó, és mi egy cumizó gyerekkel féléves kor után! Mindketten fantasztikus értelmi és mozgásfejlődésen mennek keresztül: tárgyakat vesznek a kezükbe, a nyolcadik hónap körül egyszerre kettőt is, ezeket összeütögetik, rakosgatják. Kitágul a világ: kúszni-mászni kezdenek, azután a bútorokba kapaszkodva lépegetnek. A cumizó gyerek mindezt cumival a szájában is csinálhatja, semmi sem ösztönzi arra, hogy felhagyjon ezzel a szokásával. Az ujját szopó baba viszont kénytelen a tevékeny idő nagy részét ujjszopás nélkül tölteni, hiszen minden izgalmas „akcióhoz” szüksége van a kezére. Az ujjszopás végül a fáradt, nyűgös vagy beteg időszakra korlátozódik, majd lassan elmarad. Ha nem hagy fel vele teljesen, az sem baj: nem tekinthető kórosnak, ha a kisiskolás az ujját szopva alszik el. Nyugodtan kivárhatjuk, hogy a gyerek „elválasztódjon” az ujjától. 
Cumizásnál más a helyzet. A szülő egyszer csak szégyellni kezdi, hogy a nagy gyerek naphosszat cumizik, és a környezete is piszkálja miatta, ahogy az alábbi levélrészlet is mutatja.
„A lányom két és fél éves, és cumizik. Emiatt folyamatosan rossz érzéseim vannak, egyrészt, hogy el kéne venni tőle, másrészt, hogy mégsem kéne elvenni, nehogy lelki sérülést okozzak. Amikor először cumit adtam a szájába, még nem gondoltam, hogy ez egyszer ekkora problémát fog okozni.”
Végül többnyire a külső nyomás győz, a szülő alkudozni kezd a gyerekkel, jutalmat ígér, büntetést helyez kilátásba, vagy egyszerűen elveszi a cumit, amit eredetileg anyapótlékként adott neki. Ez bizony nem sportszerű viselkedés!
A fogak helyzetét, sőt a szájpadlás alakját és az állkapcsok fejlődését a folyamatos cumizás ugyanúgy befolyásolhatja, mint a szenvedélyes ujjszopás. A cumizással ellentétben azonban az egészséges, érdeklődő gyereknek egyszerűen nincs ideje, alkalma arra, hogy folyton az ujját szopja, ezért ez kevésbé befolyásolja fogai állását. Ha az ujjszopás eluralkodik a mindennapokon, akkor természetesen más a helyzet. De ez a „tünet” már lelki problémára utal, ami egészen más történet.